Moszkvában esett

Moszkvában esett1

Két kép, és ami mögöttük lehet

Könnyű fölfigyelni arra, hogy akik szeretik elmondani, azt a jól hangzó, de igaztalan kijelentést, miszerint a tények, és azután a képek “maguktól beszélnek”, valahogy elfelejtik befejezni a mondatot és megmondani, miről is beszélnek fentebb említett dolgok, csak sejtetik, mintha ők percig is tudnák. Mert, sem a tények - különösen azok ma divatos alternatív, magyarán fiktív, hamis (fake) változatai -, sem pedig a képek - különösen azok ma divatos manipulált (fotóshopolt) változatai - nem önmagukban/ról szólnak, bármit is. Az ún. tények és a többszörösen közvetített imidzsek, lényegüket tekintve, csak az interpretáció, az értelmezések hálózatában nyernek egyáltalán értelmet, lesznek “beszédesek”. Nem beszélve arról, hogy rendelkeznek egy egyre erőteljesebben észlelhető szimbolikus összetevővel. A szimbolikus dimenziónak pedig az a tulajdonsága, hogy sokértelmű, és bizonytalan, nem “önmagában” nyer jelentést, hanem az értelmező elméjében, az olvasat éppen olyan fontos, mint a szimbólum maga, egyik sincs meg a másik nélkül.

Elnéztem, ahogyan a labdarugást kisajátítja a politika, mégpedig elvben a legmagasabb szintű és ezért is a legmanipulatívabb, hiszen technikai/logisztikai és pénzügyi lehetőségei annak a legnagyobbak, már-már korlátlanok. A VB úgy festett a végére, hogy az csak Putyinnak játszik, az ő, otthon korlátlan, de a világban is jelentős - mégha nem is föltétlen pozitív - imidzsét volt hivatott építeni és erősíteni. De a kép, melyen az orosz autokrata elnököt esernyővel védik, társai Macron és Kitarovic francia, illetve horvát, elnök meg ázottan ölelgetik játékosaikat másrol is szól. Két világ, két mentalitás, (Kelet és Nyugat?), egyfelől a jó modort (ha ugyan létezik ott) is fölülíró szolgalelkűség, az esernyős emberek gesztusa, amivel nem a hölgyet, hanem a potentátot védik, azután Putyin zavart, egyszerre cárovicsos és pártfőtitkári mosolya. Másfelől az egyenlők üdvözlése, mind a francia elnök, mind a horvát elnök-asszony a lehető legközvetlenebbül és személyesen, emberi, nagyon is érthető érzelmi megnyílvánulásokkal üdvözli a győztest, és a döntő vesztes csapatának tagjait is. S, hogy közben bőrig áznak? Aligha számít, az eső maszkokat mos le és emberibbé teszi a mögöttes arcot, viselői megengedhetik, tudják kik ők és ez az öntudat, a pillanatnak megfelelő identitás (facade ez is, csak őszintébb, mondaná Goffman) jobban véd az esernyőnél, humanizál. Nem mint a potentát, akinek maszkját talpnyalói féltik, nem lehet a király meztelen, mert ki tudja miféle arc van örökös - kardot nyelt, saját fontosságának tudatában, illetve dehogy, annál is nagyobb arcot mutató - álarca mögött? Tud-e közvetlen, tud-e őszinte és fölszabadult lenni, a volt KGB-ügynök, a mindenestől “megcsinált” Putyin (az arctalan, távolságtartó és álságos, fake facade)?

Foto: Digi24.

A másik kép, amit érdemes értelmezni Helsinkiben készült. Két merőben eltérő személyiség, megjátszottan egy hullámhosszon, itt is van VB-labda, de az lényegtelen, sem aki adja, sem aki kapja rá sem néz, mindenestől színházi kellék, mint ahogy üresen teátrális a gesztus is. Tartok tőle, hogy Trump nehezen boldogul a Football értelmezésével, a szabályait sem ismeri a nálunk oly népszerű soccernek, Putyin talán érti a játékot, de jól álcázza, nem labdarugó alkat - azt Orbánról mondja, szintén töltelékmondatként - csak kezébe nyomták a labdát, hát mosolyt imitáló grimasszal tovább adja (Trump azután már dobja is feleségének, és ez árulja el tudatlanságát a soccer-világban).

Foto: Reuters

Nem tudjuk, hogy mit beszélhettek négyszemközt az amerikai és az orosz elnök, de láthatjuk a képen is: álságosak a mosolyok, viszont Putyin ad, Trump tettetett örömmel kap, látszik, hogy meg akarnak egyezni (miről is?), de az is, hogy nem tudnak. Nagyot fordult a politikai világ, hiszen példátlan, hogy éppen az orosz elnöknek “ismeri el” az amerikai, hogy úgymond a rossz viszonyokért elődei, és az AEÁ a hibás, miközben az orosz kampány-beavatkozás egyre nyíltabb titka cinkossá teszi őket.

A barátkozós/bratyizós Trump körbejárta a világot és többszörös salto mortale-t bemutatva, egyelőre, magánérdekből, Putyin mellett horgonyzott le. De ahogy a labdával a képen, képtelen bármit is kezdeni, politikai céljai is határozatlanok (őt is elérte a Dragnea-szindróma, birodalmát adná megmeneküléséért?), engedményeket tesz, de nem látszik az ellentétel, és főként a pozitív eredmény. Sem a kínai elnökkel való találkozója (Trump, “világszínvonalú pókerjátékosnak” nevezte Hszi Csin-ping-et), sem az észak koreai diktátorral való parolázása (Trump szerint Kim Dzsong Un, “nagyon tehetséges ember, és nagyon szereti a hazáját”) nem hozott eredményt. De rosszul sültek el a nagybritanniai és európai, valamint NATO találkozói is, az amerikai elnöknek, amiből még az is kiderült az EU ellenfél, és nem a természetes partner, stb.

Gond, nagy és beláthatatlanul komoly probléma az amerikai elnök színjátéka, az hogy szemmel láthatóan bámul a világra és nem érti azt (akárcsak a soccert nem), és nem működik a “barát-ellenség” detektora (még a republikánus párt korifeusai szerint sem). Olyanfajta bizonytalanság ez, ami semmi jóra nem vezet, ami elbizonytalanítja a kisebb hatalmakat és fölbátorítja a kalandor politikusokat, összemossa a határokat. Orbán máris, hol Európára leselkedő fenyegetésnek tekinti a putyini Oroszországot, ja, a brüsszelli NATO-csúcson, hol meg az ellene hozott szankciók fölött lamentál, ja, persze Moszkvában rázogatva Putyin kezét.

A labda, so to speak, kerek (valójában és jó esetben persze, gömbölyű, kereksége csak a beépített manipuláció, a látszat csal következménye), és ezért a labdarugó mérközések, “egyenlő pályák és egyenlő esélyek” mellett is, változatosak. A világpolitikai rend(etlenség) viszont nem két kapura rúgó atléták ilyen-olyan játéka, hanem halálosan komoly és egyre nagyobb mértékben globális játszma. Bírók pedig -  az amerikai elnök ámokfutásának (is) köszönhetően - nincsenek. Egyre többen érzik viszont csapatkapitánynak magukat, eljöttnek az időt, hogy visszafordítsanak pozitív folyamatokat: a reakció ideje, a nihil fele való lépegetés ideje van, és a tét nem a Párizsba érkezett Jules Rimet kupa, hanem mindnyájunk élete, a nagybetűs Jövő.

Moszkvában nagyot esett, de Londonban, Brüsszelben, Helsinkiben, Párizsban, Berlinben, Washingtonban, Pekingben és még Budapesten is érezni a felhőszakadás következményeit: viszi az ár az eddigi politikai berendezkedést, a megszokott világrend(etlenség)et, és új szelek hoznak új felhőket, hejj, egyre sötétebbeket.

------------------------------------------------------
1 Nemcsak arra utalok itt, hogy a foci VB díjátadásán özönvízszerű zápor szétáztatta nemcsak a játékosokat és biodíszletként használt önkénteseket, hanem a FIFA elnökét is, miközben a diktátort méretes esernyővel védték testőrei, hanem egy régi viccre úgyszintén. A mondás egy helyi változatát - érdekes novellájának címeként is használva (lásd. Moszkvában esik - Egy kitelepítés története, Jelenkor, 2016) - Selyem Zsuzsa a következőképpen adja elő:”Volt az a vicc, hogy felhívják a jereváni rádiót: Kérem szépen, meg tudják mondani, hogy miért sétál Ana Pauker esernyővel Bukarest utcáin, mikor hét ágra süt a nap? Hogyne, kérem: Moszkvában esik.” És teszi még hozzá, hogy “Kongóban esik, Monroviában esik, Bagdadban esik, Falludzsában esik, Jeruzsálemben esik, Bissau-Guineában esik.”

Vaya con dios, Codrutza

Vaya con dios, Codrutza

Mint minden politikai eseményt a DNA vezetőjének menesztését is mindenki érdekeinek, politikai kultúrájának, ízlésének, vérmérsékletének megfelelően érti és értelmezi, nincs egyértelmű álláspont, sőt a közéleti diskurzusok, árkok és törésvonalak mélyítésére használják a lehetséges interpretációkat.

Ami bizonyos, hogy a főügyész szakmai teljesítményét alig lehet megítélni, mert egyfelől túlságosan sok a rárakodott politikai teher (hogy sarat ne mondjak), másfelől pedig, mert az alternatív tények és posztigazságok, a politikai manipuláció elfedi ténykedésének valós adatait, ezért “nem hiszünk” a statisztikáknak. Jellemző, hogy egyfelől korrupcióval vádolták, viszont soha nem személyében, hanem az általa vezetett intézményt, vagy annak egyes képviselőit, és különösen olyanok, akik érintettek voltak hasonló ügyekben. Másrészt a statisztikái igencsak “jól mutattak”, hiszen egyrészt viszonylag sok magasrangú tisztségviselőt sikerült perbe fogni és korrupciós (mindenekelőtt hivatali visszaélés) ügyben bírói ítéletet elérni ellenük, ugyanakkor a 90% fölötti elmarasztaló bírói ítélet nemzetközi vonatkozásban is kimagasló eredmény, ami egy speciális ügyészcssoport eredményeit illeti. A szakmai (Legfelsőbb Bírói és Ügyészi Tanács - CSM) testületek pozitívan véleményezték a DNA és vezetőjének tevékenységét. A DNA-nak sikerült az elmúlt öt évben összesen 68 magasrangú köztisztviselő ellen korrupciós nyomozati anyagot összeállítani, és perbe fogni őket, köztük 14 miniszterrel, 39 képviselővel és 14 szenátorral. Közülük 37-et véglegesen elítéltek a bíróságok, a többi ellen még folyamatban vannak a perek. Ugyanakkor több, mint 2 milliárd EURot érő illegálisan szerzett vagyont foglalt le előzetesen a korrupció ellenes ügyészség. Végül az igazságügy-miniszter csupán az intézmény menedzsmentjét bírálta, azaz formális kritériumok alapján hozott ítéletet a vezető felett és fordult az Ab-hez, amikor az államelnök nem volt hajlandó elmozdítani funkciójából. Az Ab pedig szakmai érvelés nélkül - nemcsak átpolitizált módon, hanem sokak véleménye szerint hatáskörét túllépve, az államelnök teendőit előírva - állította sarokba Johannist, kötelezte alkotmányossági összeférhetetlenség okán aláírni a főügyész visszahívásának rendeletét. Így azután, lényegében pozitív szakmai megítélés mellett, politikai okokból történt a főügyész elmozdítása.

Van egy harmadik és általánosabb ok is, amiért például az (i)gazságszolgáltatás korrupciójáról keveset mondhatunk, mégpedig az, hogy az egy “kontrollálhatatlan” intézmény. Olyan területen működik - az egészségüggyel egyetemben -, és olyan szakértelmet működtet, melyet a józan ész, a közvélekedés, minden igyekezete ellenére, képtelen részleteiben, láthatatlan hálózataiban és összefüggéseiben követni, átlátni. Az (i)gazságszolgáltatás intézményi kereteihez képest nincs “külső autoritás”, csak a legfőbb politikai establishment, ami törvénykezéssel, közpolitikákkal, kinevezésekkel, visszahívásokkal, stb., azaz csupa formai eljárással operál, a tartalmi összetevők bizonyos értelemben tabuk, védi őket a mundér becsülete, a szakmán belüli szolidaritás.

Ismerve a román és benne a rommagyar politikai tájkép jellegét, azt, hogy az intézmények helyett a közvélemény a leginkább az azokat vezető személyekre figyel, az univerzális és személytelen eljárások helyett pedig a partikuláris, a leginkább megszemélyesíthetőt veszi észre, bizonyosak lehetünk abban, hogy az erősen elkötelezett, kompetens és jól kommunikáló (egyszemélyes intézmény) főügyész távozása a korrupció-ellenes harc zászlóshajójának éléről, gyengíteni és hátráltatni fogja az ilyen jellegű föllépést. Laura Codruța Kövesi távózásával lezárult egy korszak, nemcsak a DNA presztízse, láthatósága és arculata szempontjából, hanem a korrupció-ellenes politika vonatkozásában is. A főügyész-asszony belföldi és külföldi pozitív megítélése pedig fontos eleme, sőt meglehet legfontosabb összetevője volt Klaus Johannis államfő imidzsének, aki egész politikai arculatát hozzácsatolta a korrupció visszaszorításának kérdésköréhez. A főügyészt, minden bizonnyal,  szerette volna mandátuma végéig megtartani a hivatal élén, kihasználni annak pozitív képét a kampányban is, ezért nehéz lesz az így keletkezett hiányt pótolnia a jövő év végén esedékes elnökválasztásig. Magyarán az államelnök maradt magára akkor, amikor magára hagyta a DNA főügyészét, és aláírta - nyilvánvalóan akarata ellenére - a menesztéséről szóló okiratot.

A főügyész-asszony politikai cselszövés áldozata lett, és azért történhetett ez így, mert túl közel merészkedett a politikához, mert egyre inkább “tényezővé” vált az elvtelen és nemtelen politikai csatározásokban. Még pontosabban Kövesi az illiberális állam bevezetési kísérletének, a PSD-ALDE és különösen a háttérből irányító Liviu Dragnea, ambícióinak útjában állt, ezért kellett leváltania őt, akarata ellenére, az elnöknek. Megtévesztő, de ehhez az igazságügyi miniszter, valamint az Alkotmánybíróság politikai döntését használták, és ezzel a populista-autokrata erők két legyet ütöttek egy csapásra. Nemcsak a DNA-t és az elnök szimbolikus hatalmát és a korrupció-ellenes föllépést gyengítették, hanem egy a liberális demokrácia szempontjából létfontosságú intézményt az Ab-t is átpolitizálták. Észre veszi vagy sem, de aki ma a főügyész menesztését ünnepli, az az illiberális állam, a K-K-Európára már-már jellemző demokratikus elhajlást igenli. Az amúgy is gyenge lábakon álló demokrácia (demokrtaták nélküli demokrácia) régiónkbeli ellehetetlenítése, pusztán formálissá tétele, komolyabb veszély, mint egy személy és egy politikai brand name kudarca fölött érzett káröröm: ordas hiba, melynek következményei hosszútávúak és nehezen helyrehozhatók. Jól mutatják az EU-ellenes és illiberális irányt, az utat melyen Magyarország és Lengyelország elindult, az (i)gazságszolgáltatás működésével, a BTk-val és a perrendtartással kapcsolatos módosító javaslatok, és az, hogy a DNA főnökének menesztésében az Ab a politikai választóvonalaknak megfelelően döntött. Ha ezidáig Romániának sikerült ellenállnia a szélsőséges populista (meg ne tévesszen senkit, hogy közben magát baloldalinak, illetve liberálisnak nevező pártok játszák a főszerepet, a PPE-be betagolt Fidesz itteni fiókpártjának aktív hozzájárulásával. Apropó az ALDE és az Európai Szocialisták pártcsaládja éppen úgy viselkedik, mint a néppártosok, semmit nem tesznek az elhajlás szankcionálására, magatartásukkal mintegy legitimálják, ami a régióban történik!) nyomulásnak az, az államelnök mellett, a DNA vezetőjének magatartásán, politikai kiállásán és a civil ellenálláson múlott. Az ellenállás falán ütött rést a mostani aktus, viszont a civil társadalom minden bizonnyal kitart, a PSD-ALDE - és jelek szerint a Fidesz itteni fiókpártjainak - szövetségén esett csorbák, és nézeteltérések, sőt a PSD-n belüli csoportosulások mozgolódása is jellemző, ezért a Dragnea és tsai hatalmi ambicióinak való ellenállás, még erős.

Sakkot kapott az államelnök, de még kivédhette, kérdés, hogy meddig teheti? Két tűz közé került, és úgy menekült előre, hogy az időhúzással sajátjainak üzent, miszerint nem ért egyet az Ab döntésével, a főügyész leváltásával pedig, annak a többségnek adott elégtételt, aki az alkotmányosságot féltette. Pillanatnyilag elkerülte fölfüggesztésének (egyébként nem biztos, hogy nem jönne jól ki egy ilyen politikai játszmából, csak az átmenetben őt helyettesítő Tăriceanu szenátus-elnök közben az összes kontesztált új törvénymódosítást kihírdetné!) kezdeményezését, csakhogy Dragnea és csapata tovább fogja provokálni és támadni, olyan területeken, ahol törvény szerint eszköztelen.

Az illiberális állammodell bevezetését (bármilyen is legyen az, a törvénymódosítások ennek csak az eszközei) és saját fölmentését célként követő Liviu Dragnea szakaszgyőzelmét ünnepelheti. Jön a politikailag neki lojális DNA főügyész kinevezése, vagy legalábbis kezdetben, egy arctalan személy vezetheti (aki minden bizonnyal “kicsit” sem beszél magyarul) a presztízsét vesztett intézményt, de hogy ez a rommagyarság szempontjából bármiféle jóval kecsegtetne, annak semmi jele. 

Szegény közeli rokonok

Szegény közeli rokonok

Egyre világosabb, amit az ellenzék és az államelnök hangoztat, hogy a jelenleg hatalmon levő pártok nem kormányozni akarnak, hanem kieszközölni korrupciós cselekedetekkel megvádolt, sőt már elítélt társaik fölmentését, éppen úgy, ahogy azt eredetileg a tavalyi év elején a hírhedt 13-as kormányrendelettel próbálták, ami akkor az utca nyomására nem sikerült. Itt tipikusan arról az esetről van szó, amikor a törvényeket megpróbálják a korrupt közéleti szereplők érdekeihez, elvárásaihoz igazítani, és ezzel a rendszerszintű korrupciót “lepapírozni”, azaz törvényesíteni. A kísérlet része az is - és ezt a Fidesz itteni fiókpártjának képviselője javasolta, erre még visszatérek -, hogy minél kevésbé átláthatóvá, vagy kimondhatóvá váljék a korrupt eljárás, és ezzel esély legyen az ilyen cselekedetek elsikálására.

Ismét nagyot alkotott a Iordache-Nicolicea-Márton parlamenti különbizottság, ezúttal az igazságügyi miniszter javaslatára, amikor arról rendelkezett, hogy a hivatali visszaélés csak akkor büncselekmény, ha azt saját haszonszerzésre, vagy legfennebb első-, vagy másodfokú rokonok előnyére követik el. A harmadfokú rokonság, szeretők, haverok, szomszédok és távolabbi pereputtyok helyzetbe hozása fog következni, ha a parlamenti különbizottság által elfogadott BTk módosítás lép életbe. A hatalommal való visszaélés - az elfoglalt státusból következő befolyás, mely mindnyájunkat megkárosít - személyre szabása történne meg, ha az csak akkor büncselekmény, ha közeli rokonok előnyére történne, ez nyilvánvalóan az elévült “kollektivisztikus és hierarchikus” társadalmi rendet idézi, azt erősíti. Ez a “jogfilozófia” semmi másra nem szolgál, csak arra, hogy a hivatali visszaélés egyik leggyakoribb formáját - mely miatt többek között a PSD elnököt, három és fél évre ítélték alapfokon - a saját párt javára elkövetett korrupt aktusokat, az illegális pártfinanszírozást kivonja a törvény hatálya alól, dekriminalizálja. (Meg kell engedni, hogy enyhít a botrányos megkülönböztetésen, hogy a hivatali visszaélés büncselekményének tényét alacsony értékhatárhoz szabnák, az elvi kérdés viszont továbbra is marad).

Olyan megkülönböztetéseket vezet be a törvénykező, melyek nem a korrupció visszaszorítását, hanem üldözhetőségének a testre szabását célozzák, egyáltalán nem a mindenki egyenlő a törvény betűje és szellemében (ezt egy kérdésre válaszolva az igazságügyminiszter Tudorel Toader, el is mondja: az “emberek csak kategóriánként (sic!) egyenlőek a törvény szerint”), vagyis itt nem az univerzális a vezérszó, hanem a premodern partikularizmus. A hivatali korrupciót családi-rokonsági, azaz nepotizmus alapján minősítik büncselekménynek, avagy nem, és ezzel újabb “kategóriákat” hoznak létre, valójában elrejtik, relativizálják, de persze, nevetségessé is teszik a problémát magát. A feljelentőnek, majd az eljáró hatóságnak először azt kell kiderítenie, hogy egy korrupciós ügyletben, mondjuk egy megvesztegetésnél, vagy egy szabálytalan közbeszerzési eljárás keretében, az érintettek, milyen rokonsági kapcsolatban vannak, hogy eldönthesse büncselekmény történt-e, vagy csak kihágás, egyszerű szabálysértés. Holott a korrupciós gyakorlat független a rokonsági viszonyoktól - még a maffia sem vérségi, vagy konszociációs rokonságon, hanem a “fogadott keresztapa” és “fogadott család” erős kapcsolódásán alapul - ellenben a közvagyon és az elérhető erőforrások elpazarlását, a piaci viszonyokat, a közjót támadja és rongálja. És a rokonsági viszonyok ebben semmilyen szerepet nem játszanak, álkérdés ez, a visszaélés vonatkozásában.

A közéleti, elsősorban a közhivatalnokok által elkövetett korrupciós tettek természetének és működési mechanizmusainak teljes félreértését mutatja a mostani javaslat, mert; a hivatali visszaélés a közéleti korrupció gyakori formája, általánosan arról szól, hogy a közvagyon egy részét magánvagyonná alakítják, azokat a forrásokat, melyek a közjót kellene, hogy szolgálják magánemberek javára fordítják, általában egy bonyolúlt manőversorozat, korrupt forgatókönyv nyomán; ennek a forgatókönyvnek a része, nemcsak a források eltérítésének lebonyolítása, hanem az is, hogy ezt a manővert titokban hajtsák végre, illetve utólag elfödjék, láthatatlanná, nyomon követhetetlenné tegyék. A korrupt hivatalnokok és megrendelőik ritkán követik el azt a hibát, hogy közvetlen hozzátartozókat hozzanak helyzetbe, illetve finanszírozzanak közpénzből. Gyakoribb, hogy az eltérített erőforrások, úgynevezett “közvetítők”, strómanok segítségével végzik párt (vagy mondjuk sportklubok, alapítványok, stb.) kasszákban, illetve különféle áttételeken, mondjuk viszontszívességeken keresztül hajtanak hasznot magánszemélyeknek.

Márton Árpád bizottsági javaslata közvetlenül is gyengíti a korrupció-ellenes föllépést, mert ellehetetleníti a visszatartó mechanizmust, azt, hogy nyilvánosan beszéljenek korrupciós ügyekről, hogy a közvélemény nyomása eltántorítsa a potenciális elkövetőket. T.i. a javaslat azt foglalja törvénybe, hogy szigorúan meg kell tiltani az ügyészségnek, hogy a folyamatban levő ügyekről tájékoztasson (a folytatólagosan elkövetett visszaélés nyugodtan folyhat, ha kivizsgálás, illetve akár nem végleges bírói döntés született is egy ügyben), illetve, hogy (“penal”-nak amit, ő a “bűnös/bűnöző” szinonímájaként fordít, holott büntetendőt is jelent) bűnösnek/büntetendőnek lehessen nevezni olyanokat, akik ellen nincs végleges ítélet. A bizottság szerint nagyjából ugyanolyan súlyos büntetés illeti azt, aki beszél egy-egy korrupciós ügyről vagy visszaélésről, mint aki elköveti (ha nem közvetlenül sajátmagának, illetve első, vagy másodfokú rokonoknak kedvez). A szolgálati visszaélés a javaslat szerint max 5 év börtönnel illethető, ha egy közhivatalnok (gondolom munkaidőben!, mert a visszaélést is csak akkor állapítja meg a törvény, ha munkaidőben követték el. Igazi értelmezhetetlen és “életszerűtlen” törvényről beszélünk!), bűnözőnek/büntetendőnek (“pénálnak”) mond valakit, aki vádlott, vagy csak első fokon elítélt, 3 plusz 1 év börtönre ítélhető. (A leleplezőket, megbüntetik, ugye?). A büntethetőség kereteit szűkíti az is, hogy csökkentették a feljelenthetőségi, és elévülési időt. De a javaslat nagyobbrészt dekriminalizálja a valós korrupciós eljárásokat, a hivatali visszaélés gyakorlati formáit, azáltal is, hogy adott esetben, az ügyek elfedésében érdekelt intézményekre bízná a visszaélés megállapítását, és nem a - legalábbis elvben - független ügyészségre és ezzel szinte bizonyíthatatlan lesz a visszaélés.

Botrányos és tarthatatlan nemcsak a modosítások tartalma, hanem a szabályozás, a jogalkotás politikai kontextusa is, hiszen sürgösséggel, meghosszabbított parlamenti szesszióban igyekeznek átverni azt, akkor amikor a perrendtartási törvény elfogadott módosítása még-, sőt egyre inkább borzolja a kedélyeket, illetve közfelháborodást okoz. Ráadásul egy másik témában a verespataki ciántechnológiaás aranybánya esetleges megnyitása körül is folyik a cirkusz, azzal, hogy a kormány nem támogatja saját előterjesztését, hogy a terület UNESCO világörökségi műemlék-listára kerüljön, ami mellet igen erős civil elköteleződés van.

Azt gondolom utcai megmozdulások várhatók, és ezeken egyre több rommagyar polgár is részt fog venni, és nemcsak a PSD-ALDE, hanem az őket támogató Fidesz itteni fiókpárt elleni jelszavak sem lesznek ritkák.

Kényszerű kilépés

Kényszerű kilépés

Egyre nyílvánvalóbb, hogy a gyorsan elfogadott (i)gazságügyi- és perredtartási törvények módosításait, egyes politikusok fölmentésének rendelte alá a hatalom, és fogadta el, (sőt helyenként kezdeményezte) a Fidesz itteni fő fiókpártja. És hogy ezek, még az alkotmányos normakontrollt megelőzően is tarthatatlanok. Aztán a sürgösségi kormányrendeletet lengette be Dragnea, a BTk módosítására, mely fölmentené aktuális büntetése alól még a fellebviteli szakasz előtt, viszont ezt a lehetőséget, most úgy tűnik - az utca hangjának és a külföldi nyomás hatására - koalíciós partnerei is elvetik.

A politikai manipuláció magasiskolája, ahogyan a hatalmon levő pártok és a rommagyar formáció a perrendtartási törvényt módosító törvénycikkelyeket védeni próbálja. A módosítók egyrésze ugyanis valóban elfogadható és megalapozott, más részük pedig, bűnöző politikusok fölmentését szolgálná, ha sikerülne az alkotmányossági próba után kihírdetni. Az ellenzék és a szakma az elfogadhatatlan “megcímzett”, egyénre szabott, cikkelyeket kifogásolja, minden kétséget kizáróan jogosan, a hatalom pedig “megjátsza a hülyét” és hajtogatja, más cikkelyek jogosultságát (ezt nemcsak a tettestársaihoz hasonlóan, mindenféle joggyakorlat híján parlamenti szakbizottságban ülő Márton Árpád hanem, másik rommagyar képviselő is támogatja, részt vesz a manipulációban).

Kizárásos alapon, mert hogyan másként, ha a Fidesz fiókpártjai egyre kevésbé képesek kommunikálni, illetve egyre több rejtegetni és nem közölni valójuk van, semmi más nem motiválja a jelenlegi kurzust, mint az “illiberális demokrácia” melletti elkötelezettség (egészen biztosan budapesti elvárás szerint), és a zsarolhatóság. És bizonyos értelemben a Fideszhez fűződő vazallusi viszonyt is joggal nevezhetjük zsarolásnak, hiszen - merem remélni - a rommagyar politikai mainstream nem saját kezdeményezésre, hanem mégiscsak kényszerből állt be a magyar kormánypárt és vezér alá (önkéntes underdog pozícióba), fogadta el az illiberális demokráciát sajátjának. Az itthoni zsarolás pedig a korrupt rommagyar politikusok miatt van. A közélemény ma tudatosabb és jobban érzékeli a rommagyar politikusok korrupcióját, mint amennyit a politikusok érzékelnek erről, magyarán, hülyének nézik a polgárokat - a perrendtartás “vitája” jelzi ezt jól - miközben azok érzékelik a gondot. Amíg a rommagyar politikai mainstream nem képes árnyalt képet festeni és közvetíteni a korrupcióról, illetve a rejtegetés az egyetlen stratégia, addig a hitelességük sem állhat helyre. Igen, a Fidesz itteni fiókpártjait a korrupt politikusok miatt zsarolják. Csak néhány példa, egyik a Borbély Lászlóé (akinek kivizsgálását, megvádolását kétszer is PSD-s segítséggel akadályozta meg a parlament egy olyan ügyben, melyben a többi szereplőt véglegesen elítélték és börtönbüntetésüket töltik), aki most meg Viorica Dăncilă tanácsosa (titokban, vagy hogyan nevezték ki, mert nyilvánosság előtt ezt nem hangoztatj(t)ák). Másik példa Borboly Csaba ügye, akinek ítéletét évek óta húzzák-nyúzzák, miközben ugyanabban az ügyben érintetteket már elítéltek, és aki továbbra is tanácselnök lehet, a vezérkar bizalmát élvezi, stb.

Ezért nem tűnik nagy árnak, hogy Eckstein Kovács Péter 28 év után kiválik a politikai formációból, tiltakozásként a Dragnea-t mentő cikkelyekkel elfogadott igazságügyi törvények okán. Pedig nagyon is nagy veszteség, hiszen ő volt az utolsó, aki még tudta: a politika minden hiresztelés ellenére igenis a morálról, tartásról, elvekről és következetességről, lojalitásról, de szakértelemről és racionális döntésekről is szól. Kelemen Hunor fölháborító nyilatkozata, melyben a kilépést elkönyveli pontosan jelzi: véget ért egy szakasz a rommagyar politikában, a Fidesz itteni fiókpártjai számára már nincsenek elvek és nincsen éthosz, csak önérdek és törtetés, és a végtelen önzőségről szól számukra a politika. (Nem hagyhatom szó nélkül a “csahos kutyusok” fülsértően éles csaholását sem. Egyikük, Hegedüs Csilla, többek között a “nőszervezet” vezető tisztségviselője, azt a politikust támadja, sőt egyenesen temeti, aki a nők és mindenféle kisebbség jogaiért a legkövetkezetesebben kiállt az elmúlt lassan harminc esztendőben. Ennyit a mostani nőszervezet, és főként vezetőinek hiteléről, akiknek egyike korrupciós botrányba keveredett, a most éppen “ártatlanság vélelmével” (értsd alapfokon nyolc éves ítélettel) megáldott nagyváradi ex-mogullal együtt, másik meg a nők jogaiért kiálló politikust temeti. A habzó szájjal, és igaztalan vádakkal EKP-t támadó Horváth Annáról itt csak azt a népi mondást érdemes idézni, miszerint “akinek vaj van a fején, ne álljon (és ne ugráljon) a napon”. A hirtelen fő propagandistává és agitpop vezérré lett újságíró kirohanását ne számítsuk ide, az úgy imorális ahogy van, szakmai kritériumok szerint is elítélendő, és őt minősíti). 

EKP olyan politikai habitussal képviselt mindvégig, ami a morális szabályok betartásán, a közérdek képviseletén, tolerancián és nem utolsó sorban az egyetemes emberi jogokra és a párbeszédre, az elvszerű alkukra és kompromisszumokra épült. Régebben volt, de mára nem maradt egyetlen olyan rommagyar politikus sem, aki a többség-kisebbség párbeszédet, az ország és benne a rommagyar és egyéb kisebbségek közös javát mindvégig következetesen szolgálta volna: ahogy lehetett. Kelemen és társai sem legitimitással, sem népszerűséggel nem rendelkeznek ahhoz, hogy lényegi, nyilvános és elvszerű kompromisszumokat és nem háttéralkukra alapozott, okkult illiberális célokat követő paktumokat, köthetnének a román, illetve a magyarországi politika szereplőivel.

De még arra sem telik a rommagyar politikusok egyikétől sem, hogy érthető románsággal elmondják, hitelesen kommunikálják álláspontjukat - a rommagyarság álláspontja rég nem érdekli őket - a többségi közönség fele, hogy párbeszédet folytassanak és ne vélt vagy valós sérelem-listát olvassanak be rossz bikkfanyelven, stb. És talán ez ami a leginkább hiányozni fog EKP távozása után, aki máris túl sokáig legitimálta jelenlétével az utját tévesztett, önállóságát elveszített Fidesz itteni fiókpártot. Mint oly sokan mások EKP is a jóhiszeműségének, a belülről való kritika és változtatás esélyének és lehetetlenségének az áldozatává vált. Legalábbis első pillantásra, hiszen eddig is voltak látványos kilépések, de ezek mindig a még nacionalistább irány javára, a radikális irányba történtek, a konfrontáció irányába mentek, amit a valamikori érdekszövetség nem vállalt föl. Most viszont a tolerancia és a jogszerűség, a párbeszédre való hajlandóság és képesség válik ki egy nagymértékben hitelvesztett szervezetből, mely maga radikalizálódott, illetve manipulatív módon és fű alatt lépett az intolerancia, a gyűlölködés és kizárólagosság útjára. És abban is téved a pártvezér, hogy nincs élet, azaz politikai élet a szervezetén, vagy a kis Fidesz fiókpártokon kívül, sőt, tisztességes, elvszerű politizálás egyre inkább csak azokon kívül van. És főként csak kívülről és alulról lehet újraépíteni azt a mezőnyt, mely éppen a Kelemen-érában veszítette el hitelét, és főként önállóságát, zsarolható és minden szempontból kiszolgáltatott, kiégett és cselekvésképtelenné lett.

Azt mondja Kelemen Hunor, hogy “elveink és közösségi céljaink” (a többes szám csak amolyan szófordulat, hiszen nem először csak magáról beszél) nem változnak EKP távózásával, ami derék dolog, csak tudhatnánk milyen elvekről és célokról beszél? Arról, hogy az általa vezetett szervezet végleg kiűzte a belső demokráciát, a pluralizmusnak, a más véleménynek még a halovány lehetőségét is? Arról, hogy jobboldaliként egy baloldali (és főként velejéig korrupt) párttal és vezérével menetel? Arról, hogy kisebbségi jogvédelem helyett, olyan törvénytervezeteket támogat, melyek a jogállamiság leépítését szolgálják? A korrupció támogatásának elvéről, nem mond le az elnök úr? Arról, hogy szembemegy a rommagyarság politikai opcióival, akkor is, amikor nem az államelnököt támogatja, szemben Dragneaval, a bűnözö pártelnökkel? És végül, mióta közösségi cél a korrupt politikusok fölmentését szolgálni? Zsákutcában menetelnek, és egyre közelebb a fal.

Keresztező párhuzamok

Keresztező párhuzamok

Úgy tűnik messziről jobban látszik, amit mi románok és rommagyarok valahogy nem látunk meg, pedig alapos okunk lenne észrevenni a nyilvánvalót. A NYTimes minapi összefoglalója jobban és egyszerűbben keretezi be és értelmezi azt, ami a napokban a román politikában történik, mint a legtöbb itteni elemző és politikai szereplő teszi. Dragnea and Co., a putyini, orbáni, trumpi (stb.) szélsőséges jobboldali nacionalista és populista retorikához igazodva (alt-right) összeesküvéselméleteket sző és forgalmaz az (i)gazságszolgáltatással szembeni harcában, ezért beszél a meghatározhatatlan “párhuzamos államról”, és tűnteti föl sajátmagát, áldozatként. A büntetett és több ügyben megvádolt PSD elnök - egyébként Trump eljárásához mindenben hasonlóan cselekszik - újítása csak annyi, hogy nem “mély”, hanem “párhuzamos” államról beszél, amikor körvonalazódó összeesküvéselméletét (konteóját) vázolja, és a DNA vezetőjét, valamint az államelnököt vádolja összeesküvéssel. Ugyanakkor - Orbánhoz hasonlóan, bár egyelőre valamennyivel visszafogottabban - a sorosozást is kezdik divatba hozni, a kormányt valóban a háttérből irányító Dragnea és társai, mindenféle konkrétum, vagy tény, információ fölvázolása nélkül. A cél az (i)gazságszolgáltatás politikai befolyás alá helyezése, mostmár nem hirtelen hozott sürgösségi kormányrendeletekkel (ezek miatt ment az utcára a forradalmat követő legnagyobb tömeg a tavaly télen), hanem magyar-lengyel mintára, a parlamenti többség diktátumával, törvénykezéssel. Az igazságszolgáltatás alárendelése (state capture) nemcsak a megvádolt (sőt már elítélt) korrupt vezetők fölmentését célozza, hanem a korrupcióellenes harc ellehetetlenítését. És nem mellesleg, az államelnök politikai játékterének a szűkítését is célozza, aki a korrupció-ellenes harc fő szóvívője, akinek politikai kommunikációja erre épül.

Nem lenne érdemes önmagában a párhuzamos-, vagy ügyészállam (ezt a statisztikák önmagában is cáfolják, hiszen a DNA-s vádemelések igen magas aránya válik bírói végzések alapjává, még európai mércével is hatékonyak az elmúlt időszak eljárásai, és a felmentettek aránya is rezonábilis, elfogadható mértékű) üres konteójának értelmezésére fordítani energiát, hiszen bizonyíték hiján, nyilvánvalóan csak politikai retorika, kommunikációs fogás. Hanem az itteni Trump-jelölt, Dragnea helyzete különösen cinikus, illetve faramuci, hiszen ha valaki háttérből irányít központi hatalmi intézményeket, az éppen ő maga, aki nem mellesleg büntetett előéletű is. Ha addig nem lett volna világos, akkor a jelenlegi miniszterelnök-asszonytól tudnánk, hogy biza ő csak a “párt - értsd Dragnea - erős karja”, akaratának kormányzati képviselője. De, hát az elmúlt időszak botrányos miniszterelnök váltásai éppen a párhuzamos párthatalom működésének az eredménye. Ezért kellett példátlan módon parlamenti procedurával meneszteni saját kormányt és lemondásra kényszeríteni saját - enyhén renitens - miniszterelnököt, és állítani egy ezidáig obediens, bábuként működő harmadik miniszterelnököt. Ez pedig nagyban hitelteleníti az egész Dragnea-i harcot, tetszik nem tetszik - és ezt biza a mi rommagyar előljáróink is egyre gyakrabban elfelejtik - a hitelesség, a bizalom és a legitimitás (amit tévesen csak a választások aktusára igyekeznek korlátozni) feltétele, hogy hiteles kommunikátorok, azaz az adott ügyekben nem érintettek beszéljenek. Tetszik nem tetszik a beszélő őszintesége és érintetlensége, az hogy “ki beszél” ad vagy nem ad hitelt, annak amit mond. Amikor egy büntetett előéletű személy beszél ügyészállamról, vagy egy a háttérből irányító pártvezér papol titkos összeesküvésről, láthatatlan párhuzamos államról, hiteltelen, és minél többet és intenzívebben kardoskodik, annál hiteltelenebb lesz, ez biza ellene megy a bizalomépítésnek, és a meggyőzésnek, köztudottan, az ókortól (Platón és Arisztotelész fejtik ki ezt elsőként) egészen napjainkig.

A párhuzamos állam konteójának sűrű emlegetése, hogy már a sorosozást  - melynek biza nemcsak antiszemita, hanem magyarellenes éle is van, amikor román politikusok és propagandisták hajtogatgják - ne is mondjam, különösen zavarba hozza, az amúgy is önállóságát vesztett, itteni Fidesz fiókpártok megszólalóit. Közvetlen kérdésre válaszolva Kelemen Hunor is csak ötöl-hatol, nem tudja, hogy mi az, paradox módon, és kiszolgáltatott helyzetének következtében viszont, azokkal menetel, akik erre alapozva hoznak törvényt és viktimizálják sajátmagukat, leszerelni igyekeznek a korrupcióellenes politikákat, stb.

Nem tudom, ezért csak logikai levezetésnek, spekulációnak, viszont ilyenként megalapozottnak tűnik, hogy a rommagyar politikai mainstream aktív és lelkes közvetítője az orbáni illiberális állam eszméinek és tanácsadója a PSD-ALDE vezérkarnak, a magyarhoz hasonló rezsim kiépítési kísérletében. Márpedig ez ha kiépül - egyelőre a fél-elnöki rendszert statuáló Alkotmány, valamint a kétharmados parlamenti többség hiánya miatt kétséges a dolog - az a viszonylag önálló rommagyar társadalom, igen a régebb annyit követelt autonóm, önigazgató és ennyiben párhuzamos társadalom eszméjének, és/vagy utópiájának feladását jelentené.

A párhuzamos állam, bármit is jelentsen ez a PSD-s összeesküvéselmélet kontextusában, elleni kirohanások nem csak az (i)gazságszolgáltatás politikai kiszolgáltatását célozzák, hanem mindenfajta autonómiát fenyegetnek. Ha sikerül elzavarni a DNA vezetőjét és egy politikailag lojálisat helyére ültetni, ha sikerül a korrupció üldözésének jogi kereteit felpuhítani, az államelnök hatásköreit megnyirbálni, és mindenekelőtt az elítélt/megvádolt korrupt hatalmasokat fölmenteni, akkor a “harc” tovább fog folytatódni. Az összes még valamelyes függetlenséggel, autonómiával rendelkező intézmény veszélyben forog, bármikor a “párhuzamos állam” jelzővel illethető és mint ilyen einstandolható, fölszámolható képviselői leválthatók, sőt megbélyegezhetők és üldözhetők.

És akkor, hogyan tovább rommagyarság? Hová vezethet a kettős beszéd, mely egyfelől továbbra is retorikájában autonómiáz, másfelől pedig az intézményi függetlenségek és autonómiák fölszámolását követeli? És főként, kit képvisel még, egy ilyen diskurzussal a rommagyar mainstream? Egyáltlán, meg lehet-e fogalmazni a magyarországi kormánynak való kiszolgáltatottság és az illiberális demokrácia bevezetésének itteni követelése mellett, hiteles rommagyar politikai - de egyre inkább társadalmi és kulturális - jövőképet? Költőiek a kérdések, hiszen könnyen belátható, ha győz Dragnea and Co., és vele menetel a mai rommagyar politikai elit, nemcsak a képviselet, a kisebbségnek kedvező demokratikus rend, hanem a kisebbségi lét egész törvényi és intézményi garanciarendszere kerül veszélybe. A huszonnegyedik órában vagyunk, ha ezen az úton haladunk, nem lesz visszaút, és rövid lesz a végjáték: masszív elvándorlás és gyors hanyatlás, a rommagyar kisvilág(ok) vége.

Teleormányi köztársaság

Teleormányi köztársaság 1.

A román nemzeti történetírás - kevésbé maga a megtapasztalható történelem - kulcsfogalma az egyesülés, azután pedig, valamilyen értelemben és vonatkozásban homogén román nemzetállami lét megvalósítása, mint évezredes törekvés kiteljesedése jelenik meg. (A nacionalista történetírás, mint a román kultúra és közélet központi diskurzusa, paradox módon az államszocialista rendszerben vált dominánssá, és jutott el a protokronista szélsőségességig, viszont mára sem adta föl nézeteit. Elsősorban az akadémiai történetírók őrzik, illetve igyekeznek fenntartani - a tudományos szempontból tarthatatlan - nézeteket /élükön az újonnan megválasztott elnökkel/. De a közbeszéd és a politikai diskurzusok is minduntalan visszatérnek azokhoz a regresszív és autarchikus nézetekhez, melyek hátterében a - lényegében premodern, módszertani nacionalizmuson épülő, stb. (lásd Katherine Verdery vonatkozó értelmezését) - nacionál-kommunista történetírás kognitív stratégiája húzódik meg. Olyan erős ez a historiográfiai hagyomány, hogy az általa kitermelt történelmi mitológiák, legendák és üres formulák, gyakran, alternatív tényekből, nem létező dokumentumokból és forrásokból összeállított megtévesztő panelek, alaposan megtévesztik még az elitet is, a nyilvánosságban megnyilvánuló közemberek történelmi tudatát is: magyarán igen sokan elhiszik, amit a regresszív és reakciós történetírás kommunikál. Gyakran úgy tűnik az egységesülés, a homogén nemzetállam fölépítése olyan implicit nemzetpolitikai stratégia, mely - mert túlélte kezdeti szakaszát, az imprinting sikerült - örök, afféle nemzeti vonás, és azután mégsem. Viszont - legalábbis úgy tűnik nem belső, hanem nemzetközi konjunkturális és globális hatások okán - politikai stratégiát és különösen közpolitikákat nem lehet építeni rá. Az egység nacionál-kommunista felfogása ugyanis nem konkrét, megélhető és átszármaztatható szolidarításra, együttműködésre, kölcsönös segítségre, stb., vagy patriotizmusra utal, hanem nacionalista ideológiai háttér, ha úgy tetszik stílus, a közbeszéd üres modellje /formă fără fond/.

Ez roppant mód zavarja az ellen-nacionalista diskurzusokat hajtogató rommagyar elitet, mert számukra, egy jobban mozgosító, vagy mondjuk úgy véresszájúbb román nacionalista centenáriumi év mozgosítóbb hatással bírna és a Pestről jövő hasonló elvárást sikerülne teljesíteni. Már a tavaly télen elkezdődött a potenciális centenáriumi nacionalista támadások  megelőlegezése a Fidesz itteni fiókpártjai által, csakhogy szemmel láthatóan, a stratégia nem jött be, az év ilyen értelemben egyelőre csendes, sőt. A tegnapi ünnepi és nemzeti pátosszal telinek tervezett momentum képei, melyet a Simona Halep Roland Garros-i győzelmének megünneplésére szerveztek, alkalom volt, hogy a bukaresti polgármester-asszonyt kifütyölje a közönség. Az eset is jól mutatta: a nacionalista diszkurzus nem hatékony szervezőelv, nem egyesít, hanem szétválasztja a társadalom különféle szegmenseit. Az elterjedt nacionalista ideológia, a nemzeti kizárólagosság, mint neve is mutatja, ilyen vagy olayn alapon kizár, de végül senkit sem integrál). A rendszerváltás elhozhatta volna a történetírás és nyomában a tanítás (nálunk nem a történelemkönyvek ihletik a történelmi filmek forgatgókönyveinek íróit, hanem megfordítva a játékfilmek forgatókönyveiből merítenek a tankönyvek megírói) megváltoztatását, modernizálását, de a konzervatív mainstream megőrizte Ceaușescu engedményként, lojalitásért cserében kínált nacionalista historiográfiáját.

Akárhonnan is nézzük a jelenlegi román társadalmat, egyesülés és homogenizáció helyett a töredezettség, szétszakítottság, strukturális, gazdasági, szociális, területi, kulturális/civilizációs, etnikai, stb., eltéréseket, sőt akár a politikai kultúrák összeférhetetlenségét, láthatjuk. Fölsorolni is hosszadalmas mindazokat a társadalmi és sok szempontból akár kulturális (sőt civilizációs) törésvonalakat és egymással alig érintkező társadalmi osztályokat, vagy rétegeket és közösségeket, melyek a román társadalmat - száz éves közös történelem ide vagy oda - egyre szembetűnőbben jellemzik. És, hogyha az elterjedt nacionalista ideológia és történelmi mítoszok nem képesek összetartani és perspektívát adni a társadalomnak, az a remény is szertefoszlani látszik, hogy a nyugati típusú polgárosodás képes lenne felzárkózási pályára állítani a román és benne a rommagyar társadalmat.

A román rendszerváltást követően nagyon nehezen és bizonytalanul indult el a felzárkózás a politikai nyugathoz, felemás eredményekkel és elhúzódó ücsörgéssel egyféle szürke zónában, a “törékeny és sajátos demokrácia” formulába tömörített posztkommunista rendszerben (Iliescu-rezsim). (A továbbélő nacionál-kommunista, bezárkózó és reakciós ideológiája nagyban hozzájárult ehhez, a maga “nu ne vindem tara”, és hozzá hasonló jelszavaival, a reprivatizáció elszabotálásával, stb.). Románia még régiós sorstársainak vonatkozásában is feltűnően lemaradt, foglyává vált a posztszocialista, perifériás helyzetének, amiből kimozdulást az EU-integrációs projekt hozott, mely miután formálisan révbe ért, politikai hatása kiürült és ellaposodott. Az EU-ba való belépést megelőző időszakban volt egy fontos fejlemény, a politikai pártok abban versengtek, hogy melyik nyitottabb és tudná gyorsabban teljesíteni a csatlakozási feltételeket. A felzárkózó, nyugatias lelkesedés csúcspontját - legalábbis politikai, választási értelemben - a 2014 novemberi elnökválasztás jelentette, és Johannis megválasztása. Azután még volt a nyugatosodásban érdekelteknek (yuppie társadalom?) néhány megmozdulása, - a Verespatak-mozgalom tüntetéseitől a Collectiv-tragédia nyomán kialakult mozgalmakig és a 13-as sürgösségi kormányrendelet kontesztálásáig, stb. - de ezek, mintha kifulladtak volna mára.

Azt hiszem ez a hazai kontextusa a PSD által szervezett szombati (f.év jun.9.) bukaresti tüntetésnek, melynek ugyan nem volt nagyon világosan meghatározott és néhány jelszóban összefoglalható témája és üzenete, viszont megmutatta a román demokrácia állapotát, egy széttagolt társadalom tanácstalanságát, mely nem bír igazi középpel. Érdekes és látványos, hogy maga a hatalom is tanácstalan (először a tradicionális családért - lényegében ortodox/homofób érzelmekért - akartak tüntit szervezni -, a sors fintora, hogy aztán a hatalmat éltetni hivatott naggyűléssel párhuzamosan folyt a Gay Pride fölvonulás), nem tudja mit tűzzön zászlajára, mert őszinte azért nem lehet: a korrupció védelmét nem lehet fennen lobogtatni, köréje mozgalmat szervezni. És az egyesülés centenáriumán a szakadást ünnepelni, sőt nem csak politikai értelemben, hanem szociológiaiban is szétszakítani egy amúgy is vulnerábilis, közép(osztály) nélküli társadalmat, nem dicsekvésre okot adó cselekedet. Miért probléma az ahogyan - közvetlen vagy közvetett kényszerrel és zsarolással, mézesmadzaggal és korbáccsal  összetrombitált - pészédés tömeg kifejezte politikai szimpátiáját? Mindenekelőtt azért, mert nem politikai, hanem társadalmi ellentéteket - a város és a provincia, a nyugatias és a tradicionalista, a helyzetüknél fogva progresszív és a reakciós, stb. -, társadalmi szegmenseket fordítta egymással szembe. A jelenlegi kormány-elnök szembenállás, nem egy polgári társadalom politikai közösségei közötti versengést és ideológiai ellentétet hozott és hoz fölszínre, hanem társadalmi habitusokat, regionális közösségeket és foglalkozásbeli kategóriákat, stb. ütköztet, törésvonalakat erősít, sáncokat mélyít, szekértáborokat alakít. Nem az (i)gazságszolgáltatásról és nem is annak virtuális függetlenségéről, nem a nem létező párhuzamos államról (ezek csak populista hívószavak), hanem ettől többről, a társadalom alapszövetéről van egyre inkább szó. Mert nem csak két Románia van, hanem sokkal több, és a törésvonalak torlódása, egymásra tevődése (interszekciója), és ennek a be nem ismerése, szétfeszítheti a társadalmat (különösen, hogy a kormány oldal a helyhatóságokat és az adminisztrációban dolgozókat képes kontrollálni - nem utolsó sorban - a számukra kedvező osztogatással, fizetésemeléssel, kiváltságok biztosításával gyarmatosítania. A nagy többségében a PSD-nek kiszolgáltatott/elkötelezett kolonizált adminisztráció mellett, nem csoda, hogy ez a párt a legtöbb közéleti korrupciós eset érintettje is, ez egyáltalán nem az (i)gazságszolgáltatás részrehajlásáról szól). Romániát ezután kellene egyesíteni (ez prsze az első száz év kudarcainak a beismerését is jelentené), nem történeti mítoszok és nem is vágyálmok területén, hanem gazdaságilag, infrastruktúrájában, szociális és kulturális, stb. értelemben. Nem egy egységes nacionalista és erőszakos projektet (ez remélhetőleg Ceaușescuval együtt megbukott, bár hej de sokan élesztgetik), hanem fenntartható, racionális, inkluzív politikákat és stratégiákat követve, és persze nyugatosodással.

A teleormányi patyomkin köztársaság kihírdetése megtörtént, reakció is várható rá, de az egyesülés száz év után is kétséges, amikor a széthúzást és gyülöletet erőltetik, és ne feledjük a szétszakításban csak pillanatok kérdése, hogy mikor találják meg az etnikai törésvonalat, (ezt még egyszer mondom, a mai rommagyar mainstream kedvezőnek is ítélné meg, hogy a rommagyar társadalmat nacionalista alapon mozgosítsa).Ma a szétesés van közelebb, és nem a “Nagy” egységesülés.

---------------------------------------------------------------------
1. A románból átvett kifejezés arra utal, hogy a jelenlegi kormányzó hatalmat egy Teleorman megyéből származó csapat vezeti, élükön Liviu Dragnea PSD-, és parlamenti elnökkel, és Viorica Dăncilă kormányfővel, de további mintegy 80 magas rangú kormány-tisztviselővel, többek között miniszterelnök helyettessel is, akik m ind onnan származnak. 

Valósághajlítók

Valósághajlítók

Olyan időkben, amikor az innovációt “valósághajlításnak” nézik hangadó politikusok, valóban bármi megtörténhet, az is, hogy a szavaknak új “valósághajlítóan innovatív” jelentést tulajdonítsanak, és az is, hogy össze nem illő, egymásnak ellentmondó kijlentéseket, játszi könnyedséggel, és látszólagos következetességgel illesszenek egymáshoz. (Baudrillard évtizedekkel ezelőtt megjósolta az “alternatív tények” és “igazságok”, irracionális mátrix alapján való összekombinálódását, a hiperreális szimulákrum új dimenziójában. Ez az a tér, ahol a valóságot teszik hiperreálissá, valószerűtlenné, ahhoz, hogy az új dimenziót, a szimulákrumot, valóságosnak láttassák. A valósághajlító guruk - például Orbán tanítómesterei, többek között az éppen Pesten, nagy titokban bölcselkedő Bannon és Yiannopoulos az alt-right fekete papjai - arra vállalkoznak, hogy egy szimulált teret valóságként prezentáljanak és megtévesszék nemcsak a vélt, vagy valós ellenzéket, hanem- és elsősorban a jóhiszemű konzervatív-jobboldali híveket. Egyszer majd azon is el kellene gondolkodni “magyar embereknek”, hogy az amerikai nemzeti szupremációt hirdető megszállottak miért, és mennyiben képviselnek “magyar nemzeti” érdeket, vagy hogy miért is tennék ezt?). A valósághajlítás sikeréhez elégnek látszik, hogy valami horribiliset mondjanak a hatalommal rendelkezők, amihez azután hozzáillesztik a “nemzeti” jelzőt - melyet t.k. kiürítenek, tartalmától fosztanak meg, amikor mindenhez hozzáillesztik a dohánybolttól kezdődően az összes intézmény nevéhez, amit mi idevaló magyarok nagyon jól ismerünk a százéves román gyakorlatból - mintha az valóban a szimulákrum kapuja, az új dimenzió mennyei bejárata lenne. Orbán éppen fölfedezte a román, és különösen a nacionál-ceausiszta retorika adta lehetőségeket, azt, hogy a nemzeti jelzővel - legalábbis egyelőre - bármi eladható a valósághajlítás időszakos gyakorlatát segíti a tartalmatlan nemzetieskedés. És immár, a sebtében kivégzett diktátorhoz hasonlóan, Európára, a politikai Nyugatra vetíti reakciós látomását a szuverén nemzetállamokkal kapcsolatban (hajlottabb korúak jól emlékezhetnek még arra, hogy Ceausescu szájából hogyan hangzott a “szúverényítátyé” és a külföldi beavatkozást átkozó kifejezések, és akkor Soros nem lévén, terítéken az “adzsinturíli sztrőíné”, belügyekbe avatkozásának sűrű emlegetése volt divatos).

Orbán “szuverén nemzetállamok” Európájáról képzelődik, mely nem a liberális demokrácia és a haladás, hanem - legalábbis hellyel közzel - a nyugati pénzen hízlalt diktatúráknak (a Putyin-Orbán-Erdogan triónak) kedvez, a gyülölködésnek és kirekesztésnek. Nem zavarja, hogy ez abszurdum, hogy a nacionalizmus, a nemzetállami kizárólagosság és az EU-hoz való csatlakozással közössé tett, átruházott szuverenítás elemeinek “visszavétele” elválaszt és nem egyesít. Ez a Brexit-elve, a közös EU-politika feladása, t.k. a menekülés, regresszió, vissza az akol melegébe, ha ugyan meleg és befogadó, barátságos lesz ez még, Nagy-Britannia esetében is (még az sem biztos, hogy a “nagy” jelző megmarad a királyság nevében). Orbánt nem érdekli, hogy egy ilyen alapon elképzelt Európa nem egyesülne/egységesülne, hanem először parttalan - és lássuk be, számunkra esélytelen - vetélkedésbe és végül háborúkba keveredne. Orbán, amikor az EU-t “szabad nemzetállamok szövetségének” mondja valójában megveszekedett EU-ellenes, megszüntetné a jelenleg létező uniót és egy bizonytalan, szimulált, szövetséggel helyettesítené, mely az örökös belső viszály, és egyáltalán nem az egységes és demokratikus unió képzetét idézné.

A szimulákrum elsőbbsége a valóban létező és fontos dolgokat teszi zárójelbe, feledteti, hogy az oktatás és kutatás, a “valódi innováció” és a haladás szolgálója és nem a valósághajlítás olcsó bűvészmutatványa, bár a cirkusznak, ez időben, elsőbbsége van a magyar közéletben a teljesítményhez képest, ez a szimulákrum valósága: szándékos megtévesztés. És kétség sem férhet hozzá, hogy a mérleg nyelve, Magyarországon is, vissza fog lendülni és a szimulákrumból való visszatérés fájdalmas lesz, áldozatokkal tele, és szomorú (illúziókat veszíteni mindig lehangoló).

És kétszeresen abszurd - még a szimulákrum mátrixából is kilóg - rommagyar vezetőink Orbánt majmoló, vazallusi magatartása. Nemzeti kizárolagosságot, idegengyűlöletet, hírdetni kisebbségi helyzetben, a biztos vég fele való határozott lépés, zsákutca, amit semmilyen köntöfalazással magyarázni nem lehet. A mai rommagyar politikai formációk mindenike ebben a zsákutcában és az ott levő lagyakban caplat: fejjel a falnak, a visszatérés esélye nélkül. Mert itt, sajátos helyzetünkben, és főként fogyásunk okán, az ingalengés is másként működik, könnyen megeshet, hogy nem lesz aki, és főként nem lesz akinek, visszalendítse azt. A szimulákrum foglyaivá válunk mert helyzetünk többszörösen vulnerábilis, elfogyunk, mielőtt kijózanodnánk. Nem lep meg, hogy azok, akik az Orbán Judás pénzén hoztak létre “alternatív” (sic!) pártocskákat, vagy akik a szövetség elfideszeződését évekig erőltették, amíg az is a Fidesz egyik itteni fiókpártjává nem vált (egyszer majd az ebben közrejátszó magánérdekekről is beszélni kell!), kitartanak a tévúton.

Az viszont meglep, hogy Markó Béla - egy jobb korszak politikai, sőt kulturális ikonja - még mindig mentegeti a regnáló hatalmasokat, hogy maszatol, bizonytalan, ellentmondásos és következetlen, maga is építi, és nem lebontja a szimulákrum terét. Úgy tesz, mintha a rommagyar politikai establishment téves döntései csupán logikai bakik lennének. Pedig ő is tudja, ez a politikában több, mint bűn, ez biza megbocsájthatatlan, sőt visszafordíthatatlan hiba. Az illiberális állam orbáni eszméjét és “innovatív ötleteit” közvetíteni a bukaresti hatalom fele, minden reakciós PSD-ALDE-s valósághajlító elképzeléshez asszisztálni, sőt orbáni mintára, akár kezdeményezni a reakciós szabályozásokat, eljárásokat, kisebbségveszejtő cselekedet, árulás.

Markó újabb hosszú interjúban fejtegeti - esszéisztikusan, sejtelmesen, elhallgatva lényeges dolgokat, de mégis - helyesen, hogy a jelenlegi szövetségi vezetők téves úton járnak, csakhogy. Anélkül, hogy levonná a korrekció szükségességének követekeztetését, értelmetlenül teszi: ez így, “csak szövegelés”. Elhiszem, hogy a szerkesztő hibája, hogy Markó szájába adja, miszerint “a korrupció” - és nem a korrupció ellenes föllépés hatékonysága - “a kordában tartó /európai/ eszköz”. Hogy intézményes kapcsolatok jó működését hiányolja magyar-román viszonylatban, majd Orbán Dragneahoz intézett magán telefoneszélgetését tekinti mégis helyénvalónak, azzal együtt, hogy ennek beígért eredménye sincs meg, lehet csupán figyelmetlenség.

Viszont egyensúlyozási kísérlete az orbáni nemzetállami kizárólagosság és a “határok nélküli Európa” között nemcsak erőltetett és logikailag is hibás eljárás (tertium non datur, mondanák a bölcs latin logikusok), hanem politikailag is gyáva. Képtelen megkongatni a vészharangot (igaz, azzal menti magát, hogy “továbbra is RMDSz-es vagyok”, és innen a korlátja. Értsük úgy, hogy ez az “identitás” már számára is terhes?) és ezzel t.k. felmenti az elhajlókat, mégha ezzel az ő politikai építményét bontják is le. Az az olvasó benyomása, hogy Markónak van ugyan véleménye a rommagyar politizálás elhibázott irányáról, viszont maga sem ért egyet saját véleményével: az ex-elnök a valósághajlító szimulákrum foglya.